Az üstökös

A kis Üstökös megszületett, és édesanyja útjára bocsájtotta.– Menj! Kerüld meg a Napot! Már felnőtt leszel, mire újra visszatérsz hozzánk. Vigyázz magadra, fiam! Nézd meg jól a bolygókat, mert nagyon érdekesek! Figyeld meg a Szaturnusz gyűrűjét, a Jupiter nagy foltját és a vörös Marsot!

– Melyik a legszebb? – kérdezte az Üstökös.

– A kék bolygó! Földnek nevezik. Ott értelmes lények is vannak. Bár kicsit butuskák, úgy hívják magukat: ember. Nézd meg jól őket! Ragyogj az égboltjukon, hadd gyönyörködjenek benned! – biztatta az édesanyja.

– De hiszen olyan kicsi vagyok és jelentéktelen.

– Ne félj! Mire odaérsz, sokkal szebb leszel! Kapsz a Naptól szép ruhát, ragyogó fátylat, amit csóvaként húzol magad után. Minden ember téged fog csodálni a Földről!

– De jó lesz! Már alig várom! – mondta az Üstökös.

Elbúcsúzott a szüleitől, és elindult a pályáján a Naprendszerben. Elhaladt a Neptunusz és az Uránusz mellett, megcsodálta a Szaturnusz gyűrűjét. Tátva maradt a szája a Jupiter nagyságától, nézte, hogy milyen kicsi és vörös a Mars.

Közben teltek az évek, és az Üstökös egyre nagyobb és szebb lett, gyönyörű csóvát növesztett. Már alig várta, hogy a Földet is megláthassa. Nagyon kíváncsi volt az emberekre. Ezért jó közel ment a kék bolygóhoz, annyira, hogy csóvája szinte beleért a Föld légkörébe. Mosolyogva szelte át az égboltot, és már előre örült annak, hogy az emberek milyen szépnek és különlegesnek találják majd őt, hiszen ilyen fenséges üstököst nemigen láthattak még.

De sajnos csalódnia kellett. Az emberek kiáltoztak, fejvesztve menekültek. Azért imádkoztak, hogy eltűnjön az égről.

– Nézzétek! Milyen szörnyű hatalmas! Ez rosszat jelent! Itt a világvége! Jaj, mi lesz velünk! Meneküljünk! – kiabálták mindenfelé.

Az Üstökös szomorúan nézte őket. Sajnos nem tudta megmondani, hogy nincs igazuk. Nem lesz világvége, és nem hozott balszerencsét se nekik. Hiszen ő csak jót akart azzal, hogy átszelte az égboltot. Úgy elkeseredett, hogy már a Nap ragyogásának sem tudott örülni...